Életem első 9 km-s futása – gondolatok

Szerző: Csizi András Kategória:

Ki, mint gondol miért is osztottam meg ezt? 🤔
1. Like-okat, elismeréseket akarok gyűjteni, mint mindenki.
2. Aki fut, de csak keveset, attól kaphatok olyat, hogy: ez igen, ez már nem kevés.
3. Aki fut, de komolyabban -10 km felett- attól is kaphatok bíztató szavakat: “szép volt, lesz ez még jobb is”.
4. Aki nem fut, jöhetnek olyan gondolatai, hogy “nekem is kéne, csak nincs időm”, vagy durvább verzióban: “ő bezzeg megteheti, hogy szaladgál, én nem érek rá ilyesmire, nekem dolgoznom kell”
5. Nekem is önértékelési gondjaim vannak, és ezzel kompenzálok…
6. “Kit érdekel mit futkos, hogy jön ez ide. Most mentálos, vagy futó?”És még ugye folytathatnánk a sort egészen pozitív és egészen negatív végpontok között bármi és annak ellenkezője is előfordulhat…

“Tegye fel a kezét” akinek magától eszébe jutott megkérdezni, hogy miért tettem ki? Vagy azt, hogy: “milyen volt a mai futás?”

Pedig milyen egyszerű kérdések…Ehelyett sokszor a saját programjainkat futtatjuk valaki másra vetítve, sokszor erős meggyőződéssel arról, hogy “biztosan így van, ahogy gondoljuk…”

Ha már így rákérdeztem magamtól 🙂 le is írom, hogy milyen is volt nekem ez a mai futás:
Sokat gondolkoztam közben, csak úgy spontán. Nem akartam, csak úgy jött…Nagyon szép volt azt idő: kellemes 20 fok, napsütés…a fülemben a kedvenc (rock és blues) zenéim szóltak…
Persze ezek sem tudták mindig “feledtetni” azt, hogy közben alig kapok levegőt, hogy nehezen visz a lábam, de úgy egyben: rendben voltam.

És az jutott eszembe, hogy nekem ez a futás valahol szimbólummá vált…Hiszen bő 10 évig éltem a “multivilág kényelmében”, amit úgy tudnék leírni röviden, hogy:
“Minden nap, a svájci frankos hitelből vett, új építésű, 1,5 szobás kis lakásom emeletéről lelifteztem a mélygarázsban álló, vadi-új, hét személyes (Toyota Verso), kényelmes céges autóig (zsebemben a két különböző olajtársasághoz tartozó, belföldön korlátlanul használható üzemanyagkártyával + külföldön, belföldön korlátlanul használható menő mobiltelefonnal) és elautóztam vele a világ második legnagyobb informatikai cégének mélygarázsába. Aztán leadtam a recepción az autó kulcsát, ami után kb 1 óra múlva az autó kívül belül kitakarítva várt a munkaidő végéig.
Kényelmes irodaszéken ülve, menő laptop + külön monitor előtt dolgozhattam, a konyhában korlátlan kv, ásványvíz, gyümölcs + csocsó-asztal is várt…
Többszázezer forintnyi cafeteria lehetővé tette, hogy az ebédre se kelljen külön költenem…
Évente 3x-4x voltunk un. “céges elvonulásokon”, amik részben szakmai, részben lazulós alkalmak voltak, amiket általában 4 csillagos szállodákban töltöttünk, természetesen a cég fizette…
Évente 1x elmentünk síelni is: Ausztria…ott is legalább 4 csillagos, pálya-szállás stb…
Aztán a napi 10-12 -nem ritkán 14-16- óra munka után: lelifteztem a mélygarázsba, majd hazagurultam az otthoni mélygarázsba, aztán fel-lifteztem a lakásomba, majd nem sokkal később: ágy és alvás…
Kényelmes éltem volt mindamellett, hogy természetesen dolgoznom kellett érte (nagy, magyar cégek vállalatirányítási rendszereinek (SAP) üzemeltetési, fejlesztési szolgáltatásait vezettem “csapataimmal”). Ezt komolyan is vettem. Én előbb bent voltam a munkahelyen, mint a csapatom és nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki tovább maradt volna, mint én…De közben vittem kisebb nagyobb projekteket is, mint projektvezető…
Sok évig éltem így…
Érdekes módon: addig volt fontos mindez -amiért amúgy sokan küzdenek, hogy elérjék- amíg nem voltam elég fontos magamnak…Jól hangzott, hogy én “Acccount Delivery Manager vagyok a HP-nál”…Ugye?
És miért volt erre szükség? Mert amúgy nem éreztem magam elégnek, elég jónak, elég fontosnak. Végig szorongtam és nem mertem megengedni magamnak, hogy hibázzak, hogy elmulasszak valamit, hogy ne tudjak valamit, hogy ne teljesítsek tökéletesen…sokszor aludni se tudtam! Hétvégén is, szabadság ideje alatt is képes voltam dolgozni…”Workaholic”…
Az ilyeneket “szeretik a multik”, mert “hozzák a számokat”: a profitot. Cserébe persze hálásak is. Lásd fent: mindent megadnak.
Csak egyet nem tudtak nekem megadni: a VALÓDI elégedettséget magammal.
Pedig látszólag minden okom meglett volna rá…Nem? De…
Belül mégsem voltam az. Sosem! Valójában nem élveztem a céges autót…nem élveztem az “elvonulásokat”. Egyre inkább azt éreztem, hogy: “nem vagyok a helyemen”. Persze emiatt bántottam is magam, hogy: “hogy lehetsz ilyen hülye, más összetenné a két kezét, ha így élhetne, te meg itt elégedetlenkedsz, szorongsz…mi bajod van valójában? Nem elég?”
Hogy miért nem volt elég? Mert az identitásomat jórészt az határozta meg, amit írtam is: egy névjegykártya egy logóval: “Account Delivery manager a HP-nál”, és akinek ilyenje van, “az már ugye nem lehet akárki”…
Pedig ez csak egy üres fogalom. Egy papír…Semmit nem mond el rólam, de hatást tud kelteni a külső szemlélőben, és teljesen függetlenül attól, hogy ki vagyok ÉN valójában, lefut a saját programja, ami alapján véleményt, képet formál rólam. És egy ilyen névjegykártya, egy ilyen céges autó láttán az csak pozitív lehet…vagy nem?
Hogy jön mindez a futáshoz? Hát úgy, hogy a fenti kényelmes élet közben nem futottam. Nem én, és nem a valódi igényeim voltak a fontosak, hanem az “imidzs” fenntartása…
A komfortzónám, az “ismert világom határa/köre” röviden ez volt: ágy->mélygarázs->céges autó->mélygarázs->irodai szék->mélygarázs->céges autó->mélygarázs->ágy. Ezen kívül minden félelmet, szorongást keltett (és persze ezen belül is sokminden…).
Aztán elkezdtem önismereti terápiára járni, közben tanulni, olvasni. És ahogy kezdtem közelebb kerülni magamhoz, úgy távolodott a “multivilág-fészek-meleg-biztonságérzet” értéke, fontossága. Egyre inkább élveztem azt, hogy a napi már “csak” 10 óra munka után este elkezdtem segítő beszélgetéseket tartani…Elkezdtem futni, kajakozni és közben egyre inkább kezdett néha a szó szoros értelmében is “hányingerem lenni” attól, hogy ott kell ülnöm a cégben és olyasmit kell csinálnom, amit egyre kevésbé szeretek, sőt: inkább utálok.
Egyre erősebb lett bennem az az érzés, hogy én nem akarok 80 évesen visszanézve az életemre azt látni, hogy minden napom ugyanolyan volt, minden nap ugyan szinte luxus körülmények között, de “hánynom kellett” és közben nem mertem lépni…
És egyszer csak átbillent bennem: bár anyagi szempontból semmi biztos nem volt/nincs abban, hogy emberekkel foglalkozom, (mert ugye vagy jönnek hozzám, vagy nem), de EZ VAGYOK ÉN! Ezt tudom igazán belülről, SZENVEDÉLLYEL csinálni, ezt AKAROM csinálni! Ezt persze már sokkal korábban tudtam, éreztem, de évekig szükségem volt az anyagi biztonságra…Aztán ahogy meglett a (maga)biztonságom belül:
Felmondtam…
Hihetetlen felszabadító érzés volt, extázis annak ellenére, hogy természetesen megjelentek a negatív gondolatok is: “miből fizeted majd a lakáshiteled, gyerektartást, rezsit? Mi van, ha egy kliens se jön…stb”. És eleinte valóban kevesebb bevételem volt, mint amennyi kiadásom, de az egy havi multi-fizetés ott volt “biztonsági tartaléknak”.
De akkor már sokkal erősebb volt a vágy, hogy: én akkor is magamat akarom élni, és nem lehet engem “megvenni másra”, mert nem vagyok eladó!
Azóta érdekes módon: működik. Eddig mindig volt mit ennem, mindig volt miből tartani a gyerekeim…Nincs már lakásom, de nincs hitelem se. Albérletben lakom…nincs céges autóm, csak egy 21 éves Toyota…van bringám, amivel nagyon sok helyre el tudok jutni. Nincs cafetereiám, céges telefonom…stb. De élvezem az életem.
Összesen -eddig, mert sosincs vége- 6 év egyéni és csoportos terápia segített abban, hogy önmagamra találjak annyira, hogy már az az elsődleges számomra, hogy jól érezzem magam magammal.
(Amíg ez nincs meg, addig mással sem fogom tudni jól érezni magam -milyen érdekes, hogy a szó pont azt fejezi ki, ami történik, mégis sokszor “a másik a hibás”, ha “engem nem tesz boldoggá”…).
És persze folyamatosan: tanulás.
Az elmúlt 10-11 évben nem volt olyan év, amikor ne tanultam volna valamit tanfolyami, intézményi keretek között, de amellett persze csak úgy magamtól is. Annyira jó érzés, hogy mindezt már nem azért teszem, mert “nem vagyok elég jó”, hanem azért, mert: ÉRDEKEL! Izgalmas!
Szóval a mai futás közben ilyeneken gondolkodtam…jó volt közben IS önmagamnak lenni…eredménytől, teljesítménytől függetlenül. Jó érzés volt -nem volt cél, csak közben jött magától- átlépni a “komfortzónámat” megint, mert sosem futottam még 9 km-t egyben. És őszintén: abszolút nem érdekel kinek mi a véleménye erről a 9 km-ről, vagy az átlag sebességemről, mert se a táv, se a sebességem nem mond semmit rólam. Mint ahogy anno a névjegykártyám sem…
Én, én vagyok a fotelban ülve, és futva is…ugyanaz az ÉN.
Úgyhogy mindezt nem azért osztottam meg, hogy “like-okat” gyűjtsek, hanem mert ezzel az egész történettel együtt csak arra szeretnék emlékeztetni mindenkit, hogy érdemes közelebb kerülni magunkhoz, érdemes meghallgatni a saját, néha épphogy csak hallható belső hangunkat, érdemes figyelni a testi reakcióinkat, érzéseinket és érdemes őszintén reagálni rá.
Mert ezekből megérezhetjük, hogy: kik is vagyunk valójában?!
Biztosan fontos az, ami a névjegykártyánkon van? Vagy ami a “seggünk alatt van”, vagy a menő ruha, ami rajtunk van?
Vagy végre elkezdünk-e úgy igazán kíváncsiak lenni magunkra és aztán meg merjük-e engedni magunknak azt, hogy úgy is éljünk, ahogy szeretnénk? Ha nem, miért nem?

(Copy Right)

Kategória: Önismeret

0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Az oldal tartalmának másolása csak előzetes engedély alapján lehetséges! Keresse az oldal tulajdonosát: Csizi András-t.