“Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egyetemista lány”…
Élete egyik legnehezebb szigorlatára készül…
Előtte papírok, kidolgozott tételek, könyvek szanaszét…
Vasárnap este van, a kollégiumi szobáját megvilágító asztali lámpa fénye halványan dereng…
Már napok óta éjjel-nappal tanul, alig alszik, mégis azt érzi: “semmi nem maradt meg a fejemben”…”meg fognak húzni..”
A gondolatai cikáznak, lejátssza magában a másnap reggelt, amint elegáns ruhájában, karikás szemekkel, falfehéren, izzadó tenyérrel, szédelegve betámolyog az épületbe…belép a szobába…a “bírák” fagyos arccal fogadják…Tételt húz…”Úristen…ezt nem is olvastam át…egy szót sem tudok mondani…”
Elsötétül minden…és már csak arra eszmél, hogy magába roskadva ül az ajtó előtt és zokog…”ki fognak rúgni az egyetemről…vége az életemnek…nem lesz belőlem semmi…”
Hirtelen visszazökken a jelenbe, zavartan keresni kezdi az előbb vizionált tételt, hogy gyorsan átnézze, de közben szédül, alig kap levegőt…
Kinyitja az ablakot, nagyokat szippant…”Igen, egy kis levegő kellett csak…mindjárt folytatom…”. Leroskad a székére, de aztán mély álomba merül.
Álmában egy erdőben jár…az erdő félhomályos, nem túl barátságos…
Úgy érzi eltévedt…Kétségbeesve keresgél valami ösvényt, utat, amit követve kijuthat a sűrűből…Forgolódik jobbra-balra…nem lát mást, csak fákat, bokrokat mindenütt…
Már majdnem feladja, mikor egyszer csak az egyik bokor mögül előbújik egy apró tündér…
Fénylő arany ruhája beragyogja a környezetét. Apró szárnyacskáival verdesve felemelkedik, mélyen a lány szemébe néz, és int neki…
A lány gondolkodás nélkül követi, és fürgén kerülgetve a fákat, átugorva a kisebb bokrokat, köveket, meghajolva, bújva a kinyúló alacsony ágak alatt fut a tündér után…
Kimelegedett, de úgy érezte, hogy nem fárad, egyre ügyesebben veszi az akadályokat, sőt szinte már élvezi is az “ugrándozást”, bujkálást…
Mígnem egyszer csak egy kunyhó előtt találta magát. A tündér megállt az ajtó előtt, majd hirtelen egy villanás…és eltűnt.
A lány csak állt, nem értette hogy került ide…zavartan nézelődött körbe…
Egyszerre öntötte el a fáradtság, az éhség és a szomorúság…
Meleg fény szűrődött ki a kis kunyhó egyetlen ablakán…Gondolta: “lesz, ami lesz, bekopogok”…
Az ajtó magától nyílt ki…
Belépett…
Szemben egy búbos kemence, padkáján egy fekete macska aludt. Jobbra egy asztal, rajta gyertya ég, mellette két szék, balra egy ágy, bárány-szőrrel betakarva.
Melegség áradt a kunyhó minden szegletéből, így kezdeti nyugtalansága is oldódni kezdett…
Mégegyszer körbenézett és talán mintha ismerős is lenne neki valahonnét ez az egész…
Éppen, hogy törni kezdte a fejét, mikor szinte a semmiből, ott termett egy öreganyó…
Alacsony volt, kicsit hajlott-hátú. Arca ugyan ráncos, kinézett vagy 80 évesnek, de ahogy a lányra emelte tekintetét, szemeiben melegség, és kortalanság tükröződött…
“Bizonyára elfáradtál lányom…gyere, ülj le az asztalomhoz, vacsorázzunk együtt…”
Az anyó hangja éppen olyan meleg, kedves volt, mint a tekintete…végtelen nyugalom töltötte el…
Leült az asztalhoz. Az anyóka kinyitotta a kemence ajtaját, kiemelte az éppen piros-ropogósra sült cipót, aminek fenséges illatától nagyot kordult a lány gyomra.
Friss, hűvös tej is került az asztalra a kamrából.
Az anyóka vastag karéjt kanyarított a cipóból a lány tányérjára, tejet is töltött bögréjébe.
“Egyél-igyál lányom…” –mondta.
Fenséges íze volt a cipónak és a tejnek is. “Soha ilyen jót nem ettem!” -gondolta a lány. Az anyóka is evett, kortalan szemei mosolyogtak…
Amikor aztán jóllaktak, az anyóka szó nélkül kézen fogta a lányt, és az ágyhoz vezette. Leült mellé, megsimogatta a haját.
A lányt elöntötték a kérdések: “Ki vagy Te anyóka? Hogy kerültem ide? Hogy jutok haza? Mi lesz velem otthon, és a vizsgáim? Úgy félek…ki fognak rúgni”…és csak mondta, mondta…
Az anyóka mosolyogva elővett valamit a köténye zsebéből és csak annyit mondott:
“Neked adom ezt a kis arany-szív-medálos nyakláncot. Még anyámtól kaptam. Ez majd segít Neked eligazodni az élet nehéz helyzeteiben. Most csak aludj lányom…mire felébredsz, otthon leszel és minden kérdésedre választ kapsz”…
Azzal végigsimította a lány arcát, akinek szemei máris lecsukódtak és mély álomba merült…
Következő pillanatban úgy érezte már, mintha felemelkedett volna a kunyhó fölé, aztán még magasabbra, ahonnét már egész aprónak tűnt a kunyhó, az erdő…sokkal messzebbre ellátott.
Nem tudta, csak érezte, hogy merre induljon hazafelé. Magától értetődött, hogy képes repülni…
Látta maga alatt a tájat: hegyeket, dombokat, mezőket, legelőket: legelésző állatokkal, falvakat sürgő-forgó emberekkel…folyókat tavakat, tengereket. De látta a modern, szürke épületeket, autópályákat, gyárakat, füstölgő kéményeket is.
Közben sütött rá az éppen felkelni készülő nap, már érezni kezdte első sugarainak a melegét az arcán…mélyeket szippantott a friss levegőből…elégedettség töltötte el.
Ismerőssé kezd válni a táj lent…és egyszer csak, mintha valami húzná lefelé, elkezdett ereszkedni. Hagyta, hogy az érzései vezessék…
Megállt egy ajtó előtt…”ez AZ az ajtó”…hasított belé az emlék: „az első szoba-konyhás kis albérlet, ahol a szüleim laktak”. Egyből a szobában találta magát, ahol saját magát látta pár hónapos csecsemőként a kiságyban…szülei mellette a közös ágyban…aludtak.
Hajnalodik…Egyszer csak a baba sírni kezd…anyukája felriad, de aztán nagy nehezen feltápászkodik és kimegy a konyhába…rutinos mozdulatotokkal veszi elő a bekészített tápszeres cumisüveget, melegíteni kezdi…
A baba egyre csak sír…Apukája a fejére húzza a párnát, a takarót…
Anyukája bejön, megvető pillantást vet férjére, közben felveszi a babát, kiviszi a konyhába. Leroskad az egyik székre, a babát karjára fekteti, szájába teszi a cumit…
A baba mohón cumizni kezd, közben anyukája szemébe néz.
A lány, aki láthatatlanul figyeli őket, most mintha azt is látná, ahogy babaként anyukája szemébe néz. Látja, hogy anyukája megtört, fáradt…szomorú. Látja, hogy valahol egész máshol van gondolatban…
Arra gondol: “nem így képzeltem…hónapok óta egész nap csak a gyerekkel vagyok, a férjem sosincs itthon, csak dolgozik, hogy legyen pénz saját lakásra…én viszont nem bírom egyedül…egyre többet veszekszünk…az is felmerült bennem, hogy megcsal…hiszen férfi, mi meg már ki tudja mikor szeretkeztünk utoljára!? Dehát mit csináljak, nincs kedvem hozzá…még nem nyertem vissza a szülés előtti alakom…biztosan nem is kíván engem…”
A lány, egyszerre olyan esendőnek, gyámolításra szorulónak…”egy kislánynak” látja őt…
Igen, egy felnőtt testbe bújt gyereknek, aki úgy lett fiatalon anya, hogy még igazán nem lehetett nő sem…Ezzel a lélekkel sok neki a teher. Hogy is lehetne egyszerre szerető társ, feleség, jó háziasszony, kiegyensúlyozott anyuka, hiszen épp-hogy csak elkezdte az egyetemet, mikor teherbe esett…
“Hú…” bukott ki a lányból hirtelen: “Hát innét indulhatott…”. Hirtelen átlátta, hogy anyukája valahol mélyen a lelkében azt hordozta -sosem mondta, sőt belegondolni sem mert- hogy őt, saját lányát tartja akadálynak, az oknak, aki miatt sosem tudta befejezni az egyetemet, később sem tudott olyan állásba elhelyezkedni, amit igazán szeretett volna…Így kiszolgáltatottnak is érezte magát a férjének -aki persze később lelépett egy másik nővel, elváltak…
Pörögtek a lány fejében a jelenetek, gondolatok…és egyszer csak minden összeállt a lelkében:
“Hát ezért éreztem mindig úgy, hogy velem valami baj van…mert bár láttam én, hogy anyám igyekszik: tízórait csomagol, mossa a ruháimat, megkérdezi, hogy mi volt az oviban/iskolában, de sosem éreztem, hogy szeret…mintha mindig is máshol lett volna, szomorú volt…és sokszor dühös is, amikor nem elég gyorsan készültem el reggel, mint ahogy ő szerette volna. Vagy amikor először discóba mentem és fél órát késtem…
Emlékszem, mikor 1-1 nehéz vizsga előtt panaszkodtam neki, hogy mennyire izgulok, hogy nem fog sikerülni, ő sosem bíztatott, hanem azt mondta: „nem baj lányom, ha nem sikerül, nem kell mindenkinek diploma, attól még lehetsz boldog…”.
Akkor ezt pozitívan próbáltam értékelni, milyen rendes anyám van, aki nem „terrorizál”, hiszen hallottam „kemény történeteket” olyanokról, akiket otthon kényszerítenek az egyetemre…De éreztem, hogy valami nem stimmel. Mostmár értem, hogy kimondani nem tudta/merte, de ő valójában azt akarta, hogy ne végezzem el az egyetemet, mert akkor „többre vinném, mint ő”…
És persze apám is…mostmár látom, hogy a maga módján ő is igyekezett. Sokat dolgozott, hogy jobb legyen nekünk, előre lépjünk, de közben annyira hiányzott! Nekem ő kellett volna, hogy ott legyen, játsszon velem, hogy én lehessek az ő kis hercegnője…
De ő csak ajándékba vett nekem hercegnő-babát…utáltam. Ezért is szedtem le a fejét…
Haragudtam apámra, de ugyanakkor szorongtam is, féltem tőle…amíg kicsi voltam, magamat hibáztattam ezért is. Azt hittem, hogy nem szeret engem, amiért sokat sírtam…ezért nincs otthon, mert nem akar velem lenni…Hallottam, ahogy kiabál anyával.
Mostmár látom, hogy saját maga elől, az érzései elől menekült…érezte ő, hogy nincs minden rendben, de nem tudta kimutatni a szeretetét. Csak így, hogy pénzt keres, ajándékokat vesz…
És persze anyám elől is menekült, hiszen anyám is egyszer gyerekként viselkedett, egyszer pedig úgy, mint az ő anyja…Ő egy NŐT szeretett volna maga mellé…
De persze ő sem nőtt fel teljesen. Emlékszem pl. hányszor vonult el duzzogva, amikor anyám leteremtette valami apróságért…”
Ilyenek jártak a lány fejében…furcsa, izgalommal teli  érzés töltötte el, maga sem értette, hogy az eddig szinte az egész életét meghatározó, a mélyben megbújó szomorúság, düh, bűntudat, de egyben bizonyítási vágy, hogy ő “akkor is jó-kislány, akkor is szerethető”, hová is tűnt a lelkéből!?…
Csak azt érezte, hogy: valami hatalmas súlytól, tehertől szabadult meg, szeretettel és megértéssel gondol a szüleire és mostmár nem akar megfelelni semmilyen, a külvilágra vetített, de által magára kényszerített elvárásnak, nem akar mindig a legjobban teljesíteni és végre nem érzi magát bűnösnek, csúnyának, szégyenlősnek…
Ahogy ezt kimondta magában, kinyíltak a szemei…a kollégiumi szobájában ébredt, az ablakon éppen a hajnali nap fénye kezd besütni…
Szanaszét papírok, könyvek…mintha valaki más élt volna itt eddig…
És valóban: azt érezte, hogy bár emlékszik egész eddigi életére, de olyan, mintha csak álmodta volna és most végre “felébredt” ebből az álomból.
Gyorsan összeszedte a papírjait, rendet rakott. Aztán beállt a zuhany alá…az is olyan volt számára, mintha a vízsugár minden egyes cseppje egyenként csiklandozná bőrét…nevethetnékje támadt.
Felöltözött, és mosolyogva leszaladt az utcára…
Odaért az egyetem vizsga-termének ajtaja elé. Nyugodt volt, mert tudta, hogy minden, amit kérdezhetnek tőle, az ott van a fejében. Hiszen miden előadáson ott volt, figyelt és csak elő kell hívnia, amire éppen szüksége van…
Megigazította kicsit a blúzát, bekopogott, benyitott, majd mosolyogva, „kortalan tekintetével” a vizsga-elnök szemébe nézett és azt mondta:
“Jó reggelt, ITT VAGYOK!”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.